Posztok

Ma azon gondolkodtam, miért nem lehet élmény a vezetés. Nem verseny. Nem gyorshajtás. Hanem jelenlét. Miért tervezzük úgy az utakat, mintha az ember hiba lenne a rendszerben? Mintha az öröm veszélyes volna. Mintha a figyelmet csak tiltással lehetne fenntartani. Pedig amikor az ember flow-ba kerül — akár vezetés közben — akkor nem szétesik, hanem összerendeződik. Nem agresszív lesz, hanem jelen. Nem menekül, hanem ott van. Az elmúlt időben azt veszem észre magamon, hogy amikor van egy tevékenység, ami feltölt (nekem most ez a gondolkodás, az írás, a HGM), akkor az életem más részei, amik nem szolgálnak, nem harccal tűnnek el — hanem egyszerűen lemorzsolódnak. ...

Sőt, néha kifejezetten irritálnak. Sokáig nem értettem, miért. Aztán összeállt a kép. A legtöbb motivációs módszer nem azért létezik, mert az ember alapvetően lusta vagy céltalan. Hanem azért, mert kimerült, bizonytalan, félelemben tartott állapotban él. Ilyenkor kívülről kell: – felpörgetni – noszogatni – bizonygatni, hogy „képes vagy rá” – újra és újra energiát pumpálni bele Ez nem valódi motiváció. Ez ideiglenes hajtóanyag. Amikor viszont valaki mentálisan rendben van: – nem kell noszogatni – nem kell felspannolni – nem kell „rávenni” semmire ...

Van egy minta, amit egy ideje egyre tisztábban látok. Vannak helyzetek, amik egyszerűen jól működnek. Egy beszélgetés. Egy közös “csinálás”. Egy kisebb projekt. És amikor ilyen történik, nem az marad meg, hogy mit csináltunk. Hanem az, hogy egyszer csak eltűnt az idő. „Basszus, már ennyi az idő?” Ez nem akkor történik, amikor mindenki nagyon igyekszik. Hanem akkor, amikor senkinek nem kell bizonyítania. Ilyenkor a szerepek fellazulnak. A státusz háttérbe húzódik. Néha még a megszólítás is megváltozik — nem döntésből, nem gesztusból, csak mert közelebb kerülünk egymáshoz. ...

Ha a régi rendszer felől nézünk rá, a HGM nem forradalom. Inkább egy logikus optimalizálás, amit eddig nem mertünk végiggondolni. A jelenlegi működés alapfeltevése nagyjából ez: – az ember akkor teljesít, ha nyomás alatt van – a biztonság elkényelmesít – a félelem mozgásban tart Ezért kontrollt építünk. Mérünk és ellenőrzünk. Jutalmazunk és büntetünk. És elfogadjuk, hogy „ez ilyen”. Ez működik. Működik — csak nem optimálisan. ⸻ A régi rendszer maga is érzi, hogy valami szivárog. ...

Sokáig nem értettem valamit. Folyamatosan hallunk olyan szervezetekről, amelyek nem bánnak jól az embereikkel. – nincs valódi bevonás – nincs bizalom – nincs emberi figyelem És mégsem omlanak össze. Ez zavart. ⸻ Idővel kezdett összeállni a kép. Ezek a cégek működnek — de többnyire csak túlélő üzemmódban. Teljesítenek, de nem bontakoznak ki. Stabilak, de nem élők. A potenciál ott van bennük, csak nem szabadul fel. ⸻ A hierarchikus, félelemalapú rendszerekben mindenki alkalmazkodik. ...

Van egy állapot, amiben sokan élünk. Nem hangos. Nem drámai. Inkább egy folyamatos, háttérben futó feszültség. Az érzés, hogy nem elég. Nem elég a pénz. Nem elég a biztonság. Nem elég az idő, az energia, a tartalék. És ebből a hiányérzetből tanulunk meg működni. Megtanuljuk, hogy mindent egyedül kell megoldani, segítséget kérni gyengeség, ha megállsz, lemaradsz, ha nem teljesítesz, baj lesz. A furcsa az, hogy ez a félelem sokszor akkor sem tűnik el, amikor már „elvileg” nincs okunk rá. ...

Az elmúlt időszakban egyre többször gondolkodom azon, mennyire elszigeteljük magunkat, amikor betegek vagyunk. Mintha ilyenkor automatikusan azt hinnénk: „ez az én bajom, ezt nekem kell megoldanom.” Pedig ha egy pillanatra hátralépünk, látszik valami más is. Valójában mindannyian részei vagyunk közösségeknek — családnak, lakóközösségnek, városnak, országnak, végső soron egy világnak. És minden közösség akkor a legerősebb, ha a tagjai jól vannak. Nem csak egyéni ügy A betegség soha nem csak egyéni ügy. Hatással van mindenkire, aki kapcsolódik hozzánk. ...

Mi lenne, ha nem csak 1 nap lenne gyereknap? Ahogy egyre mélyebbre megyünk a Human Growth Model gondolataiban, egy fura, játékos felismerés pattant ki bennem: Gyerekkorunkban 365 napból 365 volt gyereknap. Felnőttként viszont 364 a „felnőtt-nap”, és csak 1 a gyereknap — ráadásul azt sem éljük meg úgy, ahogy gyerekként tennénk. És minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé. Pedig a játékosság, a kíváncsiság, a felfedezés és a jelenlét nem luxus, hanem a fejlődés motorja. A mentális jóllét egyik legősibb formája. ...

„Nem a rendszerrel kezdődik a változás, hanem azzal, ahogyan ránézünk.” Van egy pillanat, amikor az ember megérzi, hogy amit addig „világnak” hívott, az nem valami távoli dolog. Nem egy különálló rendszer. Nem a „gazdaság”. Nem a „politika”. Hanem ő maga is része. Minden döntés, minden figyelem, minden elfordulás vagy odafordulás finoman beleszövődik abba az élő szövetbe, amit emberi világnak nevezünk. Sokan úgy élünk, mintha a világ kívül lenne, mi pedig csak reagálnánk rá. De mi van akkor, ha a világ valójában belülről kezdődik? ...