Nem egyik napról a másikra történik. Inkább apró súrlódásokkal indul.

Olyan mondatokkal, amik ismerősek:

  • „Miért érzem magam fáradtnak, amikor elvileg nincs is baj?”
  • „Miért nehéz segítséget kérni, még akkor is, amikor lenne kitől?”
  • „Miért lett a munkából túlélés?”
  • „Miért érzem azt, hogy állandóan bizonyítanom kell?”

Ezek nem egyéni hibák. Hanem ütközések.

Ütközés a régi működés és az emberi idegrendszer között.

Ahol a rendszer ezt mondja: teljesíts → bizonyíts → tartsd a szereped

És a tested ezt válaszolja: feszültség → védekezés → kifáradás

⸻

Van egy pont, ahol ezek az ütközések már nem hangosak. Nem drámaiak. Csak állandóak.

Itt jelennek meg olyan „furcsaságok”, mint: – halogatás, miközben fontos lenne – cinizmus ott, ahol régen lelkesedés volt – magány akkor is, amikor emberek vesznek körül – ingerlékenység apróságokon

Ez az a tér, ahol sokan magukat hibáztatják.

Pedig nem velük van baj. Hanem a keretrendszerrel, amiben működni próbálnak.

⸻

A HGM nem ott kezdődik, hogy „jobban csináljuk”. Hanem ott, hogy észrevesszük az ütközést.

Amikor például: – egy közös csinálás közben eltűnik az idő – egy beszélgetésben hirtelen nem kell szerepet tartani – egy projekt nem lesz könnyebb, csak élhetőbb – a munka nem nyom, hanem halad

És utólag vesszük észre: „várj… itt nem volt félelem.”

⸻

Ez az ütközési térkép lényege.

Nem az, hogy mit kellene csinálni. Hanem az, hogy hol fáj, és hol nem.

Ahol nincs állandó védekezés, ott megjelenik a játékosság.

Ahol nincs rejtett elszámolás, ott természetes a segítség.

Ahol van biztonság, ott nem kevesebb történik — hanem több.

⸻

A HGM nem lecseréli a régi rendszert. Csak megmutatja, hol ütközik az emberivel.

És onnantól már nem lehet nem észrevenni.

Nem gyorsabbnak kell lennünk. Szabadabbnak. ❤️