Egy ideje azt vettem észre, hogy nem az emberek „felébredését” várom. Hanem azt, hogy a saját normális énjük végre levegőhöz jusson.
Nem hiszem, hogy az emberek alapvetően rosszak, lusták vagy érdektelenek. Inkább túl vannak terhelve. Szétszakítva. Eltávolítva maguktól.
És amikor valaki végre kap egy kis teret - nem nyomást, nem motivációt, nem elvárásokat - hanem jelenlétet… akkor valami egészen más történik.
Megjelenik az ember. Nem agresszív. Nem védekező. Hanem kíváncsi. Kapcsolódó. Élő.
Talán nem új emberekre van szükségünk. Hanem olyan világra, ahol a régiek is jól lehetnek.
Nem gyorsabbnak kell lennünk. Szabadabbnak. ❤️