Van egy furcsa mondat, ami újra és újra felbukkan bennem.
“Majd megoldom egyedül!”
Sokáig erőnek hittem. Önállóságnak. Érettségnek.
Mostanában inkább mintának látom.
Mintha valahol nagyon korán megtanultuk volna, hogy segítséget kérni kényes, ráterhelni a másikra valamit kellemetlen, és az igazán “rendes” ember nem zavar másokat a dolgaival.
Csak közben történik valami csendes csavar.
A feladat nem lesz kevesebb. A teher viszont teljes egészében ránk marad.
És nem azért fáradunk el, mert sok a munka, hanem mert egyedül visszük.
Érdekes módon, amikor mégis megszólal bennünk a kérés, amikor nem tökéletesen megfogalmazva, nem stratégiával, csak emberből mondjuk ki, hogy „ebben most jól jönne egy kéz”, akkor gyakran nem történik semmi drámai.
Nem omlik össze a világ. Nem keletkezik tartozáslista. Nem leszünk kevesebbek.
Sőt.
Valami megkönnyebbül. A helyzet nem lesz feltétlenül kisebb, de már nem zárt. Nem magányos. Nem feszes.
Mintha a segítség nem elvenne, hanem teret nyitna.
És mintha az együttműködés nem gyengítene, hanem visszaadna valamit, amit a „majd megoldom” közben elvesztettünk.
Talán nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e egyedül megcsinálni dolgokat.
Hanem az, hogy miért hisszük, hogy mindig úgy kell. ❤️