Van egy minta, amit egy ideje egyre tisztábban látok.
Vannak helyzetek, amik egyszerűen jól működnek. Egy beszélgetés. Egy közös “csinálás”. Egy kisebb projekt.
És amikor ilyen történik, nem az marad meg, hogy mit csináltunk.
Hanem az, hogy egyszer csak eltűnt az idő.
„Basszus, már ennyi az idő?”
Ez nem akkor történik, amikor mindenki nagyon igyekszik. Hanem akkor, amikor senkinek nem kell bizonyítania.
Ilyenkor a szerepek fellazulnak. A státusz háttérbe húzódik. Néha még a megszólítás is megváltozik — nem döntésből, nem gesztusból, csak mert közelebb kerülünk egymáshoz.
A munka ezekben a helyzetekben nincs túltolva. De nincs elhanyagolva sem. Egyszerűen a helyére kerül az élet egészében.
A feladat elkészül. Sőt, gyakran több is lesz belőle, mint eredetileg gondoltuk. Fizikailag elfáradunk — de mentálisan valami mégis könnyebb marad. Mintha töltene.
És itt jött a felismerés.
Nem a munka a probléma. És nem is az, hogy egyedül csinálunk dolgokat.
A különbség a játékosság. Az, amikor jó csinálni. Amikor él, ami történik.
Ez egyedül is meg tud születni. De együtt valahogy felerősödik.
Visszanézve furcsa, milyen nehéz tud lenni segítséget kérni. Mintha belénk lenne írva, hogy a könnyedség gyanús, a támogatás tartozást szül, az együttműködés gyengít.
Pedig amikor a szándék tiszta, nincs rejtett elszámolás, valami átbillen.
A dolog megszűnik kötelezettség lenni. És körforgássá válik.
Ma én segítek. Holnap te. Máskor együtt csináljuk.
És ebben a térben a munka nem tűnik el. Csak végre oda kerül, ahová való.
Nem nyomásként. Nem teljesítményként.
Hanem a jelenlét természetes folyományaként.