Van egy állapot, amiben sokan élünk.

Nem hangos.
Nem drámai.

Inkább egy folyamatos, háttérben futó feszültség.

Az érzés, hogy nem elég.

Nem elég a pénz.
Nem elég a biztonság.
Nem elég az idő, az energia, a tartalék.

És ebből a hiányérzetből tanulunk meg működni.

Megtanuljuk, hogy
mindent egyedül kell megoldani,
segítséget kérni gyengeség,
ha megállsz, lemaradsz,
ha nem teljesítesz, baj lesz.

A furcsa az, hogy ez a félelem sokszor akkor sem tűnik el,
amikor már „elvileg” nincs okunk rá.

Csak átalakul.

Mi van, ha elveszítem, amit megszereztem?
Mi van, ha kevesebb leszek?
Mi van, ha nem növök tovább?

Mintha a félelem nem a körülményeinkből fakadna,
hanem bele lenne építve a rendszerbe.

És ez rendkívül fárasztó.

Egy idő után nem is a konkrét veszélyek tartanak mozgásban,
hanem maga a belső készenléti állapot.
Az állandó önfigyelés.
Az alkalmazkodás.
A védekezés.

Pedig mi van akkor, ha a félelem nem az emberi természetünk,
hanem egy tanult működés?

Mi van akkor, ha a hiány nem kiindulópont,
hanem egy rosszul megválasztott alapfeltevés?

Mi van akkor, ha a biztonság nem jutalom,
hanem alap?

Mert amikor az ember nem fél,
nem bezárul — hanem kinyílik.

Figyel.
Kapcsolódik.
Mer kérdezni.
Mer segítséget kérni és adni.

És ilyenkor valami egészen más kezd történni.

Nem kevesebb lesz —
hanem több.

Ezt nem elméletből írom.

„Jelenleg a legnagyobb az egzisztenciális félelmem.”

Leírni ezt nem volt könnyű.
De volt benne egy kísérlet is:
hogy ha egy félelem nevet kap,
akkor már nem ural mindent.

„Eddig mindig találtam itt-ott egy kis dugipénzt.”
És ahogy haladok a HGM-mel,
van egy érzésem, hogy ez a félelem is el fog múlni.

Nem azért, mert „minden rendben lesz”.
Hanem mert nem marad egyedül.

Mert a félelem nem attól erős, hogy igaz.
Hanem attól, hogy elszigetelt.

Amikor kimondhatóvá válik,
amikor megosztható,
elveszíti a legfontosabb erejét:
hogy bezárjon.

A régi struktúrák ilyenkor kezdenek engedni.
Ez ijesztő.

De gyakran ez az első jele annak,
hogy valami új már úton van.

Nem sietünk.
Nem erőltetünk semmit.

Elég figyelni.
Elég kapcsolódni.
Elég nem magunkra zárni ezt az érzést.

Innen már nem lefelé vezet az út. ❤️