Az elmúlt időszakban egyre többször gondolkodom azon,
mennyire elszigeteljük magunkat, amikor betegek vagyunk.
Mintha ilyenkor automatikusan azt hinnénk:
„ez az én bajom, ezt nekem kell megoldanom.”
Pedig ha egy pillanatra hátralépünk,
látszik valami más is.
Valójában mindannyian részei vagyunk közösségeknek —
családnak, lakóközösségnek, városnak, országnak,
végső soron egy világnak.
És minden közösség akkor a legerősebb, ha a tagjai jól vannak.
Nem csak egyéni ügy
A betegség soha nem csak egyéni ügy.
Hatással van mindenkire, aki kapcsolódik hozzánk.
És talán ezért is olyan nehéz az,
amikor a rossz időszakokban elszigetelődünk.
Nem csak a fájdalom miatt —
hanem mert elveszítjük azt, ami elviselhetőbbé tenné.
A kapcsolódás nem mindig gyógyít.
De nagyon gyakran hordozhatóvá teszi azt, ami nehéz.
És csak azt kell elfogadnunk,
ami valóban megváltoztathatatlan —
nem azt, amit a félelem nagyobbnak mutat,
mint amekkora valójában.
Félelem és elszakadás
Az elmúlt években sokszor láttuk,
milyen erős hatása van annak,
amikor a félelem és az elszigeteltség egyszerre jelenik meg.
Amikor a védelem szándéka
elszakad az emberi kapcsolódástól.
Ezzel szemben régóta inspirálnak
olyan közösségi minták —
akár távoli kultúrákból is —
ahol a nehézségekre nem kizárással, hanem megtartással válaszolnak.
Ahol a közösség nem elfordul,
hanem köré áll annak, aki épp gyengébb.
Talán nem minden helyzetben működik így.
De a kérdés ettől még fontos:
mi gyógyít jobban hosszú távon —
az elszigetelés, vagy a kapcsolódás?
HGM nézőpont
A Human Growth Model számomra erről is szól.
Nem megoldásokról,
hanem irányról.
Arról, hogy az ember
nem elszigetelt túlélésre —
és nem elszigetelt boldogulásra —
lett „tervezve”.
És hogy lehet,
nem keményebbnek kell lennünk —
hanem kapcsolódottabbnak. ❤️