Az ébredés

„Nem a rendszerrel kezdődik a változás,
hanem azzal, ahogyan ránézünk.”

Van egy pillanat, amikor az ember megérzi,
hogy amit addig „világnak” hívott, az nem valami távoli dolog.

Nem egy különálló rendszer.
Nem a „gazdaság”.
Nem a „politika”.

Hanem ő maga is része.

Minden döntés, minden figyelem, minden elfordulás vagy odafordulás
finoman beleszövődik abba az élő szövetbe,
amit emberi világnak nevezünk.

Sokan úgy élünk, mintha a világ kívül lenne,
mi pedig csak reagálnánk rá.
De mi van akkor, ha a világ valójában belülről kezdődik?

Ha a gazdaság nem más, mint a tudatunk kivetülése.
Ha a pénz, a munka, a verseny
mind tükrök arról, amit magunkról és egymásról hiszünk.

Az ébredés nem forradalom.
Nem zajos felismerés.

Inkább egy halk elmozdulás.

Mint amikor egyszer csak észreveszed,
hogy másképp lélegzel.
Hogy amit eddig természetesnek vettél,
arra már nem tudsz ugyanúgy nem rákérdezni.

Az elmúlt időben egyre nehezebb volt nem észrevenni,
hogy a világ — különösen körülöttünk —
mintha elveszítette volna a belső iránytűjét.

Szabályok még vannak.
De morál, felelősség, emberi tartás
egyre ritkábban kapcsolódik hozzájuk.

És ilyenkor az ember óhatatlanul felteszi a kérdést:
hogyan lehet ehhez újra kapcsolódni anélkül,
hogy közben megkeményednénk vagy eltompulnánk?

Számomra a válasz nem kifelé vezetett.
Hanem befelé.

Az ébredés itt nem azt jelenti,
hogy mindenre tudom a megoldást.

Hanem azt, hogy már nem tudok
nem hangot adni annak, amit látok.
Nem dühből.
Nem haragból.

Hanem abból a fájdalomból,
ami akkor keletkezik,
amikor egy érzékeny ember még látja, mi a jó,
miközben a világ mintha elfelejtette volna.

Új kultúrák nem hatalmi reformokból születnek.
Hanem emberekből,
akik elkezdenek őszintén beszélni.

Nem kiabálva.
Nem a zajban.

Hanem csendben, hitelesen,
a saját tapasztalatukból.

Ez a lecke erről szól.

Nem válaszokról.
Hanem visszatérésről.

A kapcsolathoz.
A világhoz.
Önmagunkhoz.

És arról a finom felismerésről,
hogy amikor a tekintet meglágyul,
a világ is együtt lágyul vele.