Posztok

Egyre inkább azt érzem, hogy a HGM nem szembemegy a kapitalizmussal. Hanem annak természetes következménye. Történik lassan, rétegenként, de akár gyorsíthatunk is a tempón 😏 A mentális egészség kérdése már a ’70-es években feljött, amikor a pszichológia elkezdett az emberrel foglalkozni. Igaz, akkor még főleg a tüneti szinten. Ugyanez történt társadalmi szinten is. Megjelentek a charity-k, az alulról jövő kezdeményezések, a segítő projektek. Fontosak voltak – és azok ma is. De többnyire tüneteket kezeltek. ...

Télen nem hősködni kell. Hanem előrelátónak lenni. Pár dolog, ami hóban, latyakban, takarítatlan úton tényleg sokat segít: – Indulj el legalább fél órával korábban, mint amit a GPS ír. A sietség télen az egyik legnagyobb rizikófaktor. – Indulás után, még biztonságos helyen, finoman próbáld ki a féket és a kormányt: nem satufék és nem rénszarvas-teszt – csak annyi, hogy érezd: mennyire lassul az autó, hogyan reagál az út. Így nem éles helyzetben ér meglepetés. ...

Nem azért, mert mindenki zseni. Nem azért, mert nincs konfliktus. Hanem mert játékosság van a rendszerben. Minden karakter más: máshogy gondolkodik máshol erős máshol törik meg És ez nem hiba, hanem üzemanyag. Van felelősség. Van struktúra. De nincs folyamatos nyomás, bizonyítás, félelem. A csapat nem attól hatékony, hogy kemények, hanem attól, hogy jól vannak egymással. És innen jön a csavar: Amikor az emberek mentálisan jól vannak, a motiváció háttérbe szorul, a teljesítmény pedig melléktermék lesz. ...

A probléma nem a meeting. A probléma az, miért van. Egy jól működő csapatban a meeting – fókuszált – rövid – döntésre megy – és energiát ad Mert az emberek már kapcsolódnak. Ismerik egymás gondolkodását. Tisztelik egymás „kattanásait”. Ilyenkor a meeting eszköz. A legtöbb cégnél viszont – a kapcsolódás nincs meg – a biztonság nincs meg – az emberek egyedül maradnak a felelősséggel És ebből lesznek a meetingek. Nem együtt gondolkodásból, hanem védekezésből. ...

Nem azért, mert lusták lennénk. Hanem mert nem lenne mi elől rohanni. Ma a rohanás nagy része nem időhiányból fakad, hanem belső hiányérzetből: – bizonyítás – megfelelés – félelem a lemaradástól Ha az alapállapot a mentális jól-lét lenne, ez az üzemmód egyszerűen nem kapcsolna be. Ha jó ott lenni, ahol vagy, nem kell máshol lenned. Az utazás nem menekülés lenne, hanem kíváncsiság. A munka nem nyomás, hanem alkotás. A teljesítmény nem cél, hanem melléktermék. ...

Ma valahogy minden kapcsolódott. Petivel vitába futottunk bele. Bedobta a „boszorkányégetés” párhuzamot. Nem vágtam rá semmit. Elmondtam, hogy szerintem ez az ellenségképzés klasszikus mintája volt: „én megvédelek titeket az ellenségtől” — csak akkor még brutálisabb eszközökkel. Ugyanaz, mint most. Egyetértő csend. Aztán elmondta a mögöttes logikát. Végighallgattam. Sajnos sietett, így nem zártuk le. Csak annyit mondtam: ide visszatérünk. És ez így volt jó. Az autóval is kapcsolódtam. Furcsán nehéznek éreztem a kormányt, aztán leesett: az elmúlt két napban vezetett új autó hiperkönnyített kormánya miatt érzem csak ezt. ...

Ma megint eszembe jutott valami egyszerű. Az emberek nem lusták. Nem érdektelenek. Nem motiválatlanok. Fáradtak. Elfáradtak abban, hogy mindig alkalmazkodni kell. Abban, hogy mindennek ára van. Abban, hogy „össze kell szedni magad”. Abban, hogy akkor is menni kell, amikor már nincs miből. És amikor valaki pihenni akar, rögtön megkapja, hogy „akkor nincs benned elég akarat”. Pedig lehet, hogy csak túl sokáig volt erős. Nem több motiváció kell. Nem még egy cél. Nem egy újabb „csak csináld”. ...

Nem egyik napról a másikra történik. Inkább apró súrlódásokkal indul. Olyan mondatokkal, amik ismerősek: „Miért érzem magam fáradtnak, amikor elvileg nincs is baj?” „Miért nehéz segítséget kérni, még akkor is, amikor lenne kitől?” „Miért lett a munkából túlélés?” „Miért érzem azt, hogy állandóan bizonyítanom kell?” Ezek nem egyéni hibák. Hanem ütközések. Ütközés a régi működés és az emberi idegrendszer között. Ahol a rendszer ezt mondja: teljesíts → bizonyíts → tartsd a szereped ...

Egy ideje azt vettem észre, hogy nem az emberek „felébredését” várom. Hanem azt, hogy a saját normális énjük végre levegőhöz jusson. Nem hiszem, hogy az emberek alapvetően rosszak, lusták vagy érdektelenek. Inkább túl vannak terhelve. Szétszakítva. Eltávolítva maguktól. És amikor valaki végre kap egy kis teret - nem nyomást, nem motivációt, nem elvárásokat - hanem jelenlétet… akkor valami egészen más történik. Megjelenik az ember. Nem agresszív. Nem védekező. Hanem kíváncsi. Kapcsolódó. Élő. ...

Van egy furcsa mondat, ami újra és újra felbukkan bennem. “Majd megoldom egyedül!” Sokáig erőnek hittem. Önállóságnak. Érettségnek. Mostanában inkább mintának látom. Mintha valahol nagyon korán megtanultuk volna, hogy segítséget kérni kényes, ráterhelni a másikra valamit kellemetlen, és az igazán “rendes” ember nem zavar másokat a dolgaival. Csak közben történik valami csendes csavar. A feladat nem lesz kevesebb. A teher viszont teljes egészében ránk marad. És nem azért fáradunk el, mert sok a munka, hanem mert egyedül visszük. ...