„A felelősség akkor válik teherből szabadsággá,
amikor nem kényszer szüli,
hanem tér nyílik meg általa.”

A legtöbb rendszerben a felelősség valami nehéz.

Valami, amit vállalni kell.
Ami szigorú.
Ami nyom.
Amit számon kérnek.

Ez a fajta felelősség többnyire félelemből születik.
A hibázástól való félelemből.
A következményektől való félelemből.
A bizalom hiányából.

De amikor van bizalom,
amikor van tér,
amikor emberi hangulata van a rendszernek,

a felelősség átalakul.

Nem kényszer lesz,
hanem lehetőség.

Nem teher,
hanem önkifejezés.

Egy jó rendszer nem rád zúdítja a felelősséget.
Nem rád tolja át.
Nem rád hárítja.

Hanem megteremti azt a közeget,
amiben akarod vállalni.

Mert érzed,
hogy a részeddel
jobbá teheted a folyamatot.

Ez a szabadságból születő felelősség.

Ez az, amit a Kollektív Kapitalizmus és a Human Growth Model
vissza szeretne hozni:

a felelősséget,
mint örömforrást,
és mint valódi hatást.

Erről jutott eszembe két egészen hétköznapi élmény.

Az egyik egy vezetőképzésről.

Csapatokra osztottak minket,
és bennem automatikusan elindult egy figyelés:
ki aktív,
ki akarja vinni a csapatot,
hol lenne a legjobb az irány.

Volt, hogy ezzel a lendülettel
meg is kaptam a vezető szerepet —
és őszintén: nem bántam.

Nem azért, mert vezetni akartam.
Hanem mert láttam,
hol tudok hozzátenni a működéshez.

A másik élmény egészen más terepről jön:
az autópályáról.

Sokan rettegnek tőle.
Feszültek.
Nem mernek sávot váltani.
Mindenki csak önmagára figyel.

Én valamiért játékként élem meg a közlekedést.

Figyelni egymásra.
Előre gondolkodni.
Finoman jelezni.
És együtt hatékonyabbá tenni az áramlást.

Nem irányítani.
Nem uralni.
Hanem összehangolódni.

És ahogy ezt leírom, világos lesz:

a két helyzet ugyanarról szól.

Nem a szerepről.
Nem a pozícióról.

Hanem arról a pillanatról,
amikor az ember nem azért vállal felelősséget,
mert muszáj,

hanem mert jólesik.

Mert látja,
hogy lehetne jobb.

És mert szabad benne.

Ez a felelősség öröme.

Az a pont,
ahol a felelősség már nem félelemből nő,
hanem abból az egyszerű, emberi igenből:

„Látom, hogyan lehetne jobb —
és jólesik hozzátenni.”